A donáció – a családdá válás kevéssé ismert, harmadik útja

A termékenységi nehézség ma Magyarországon minden ötödik párt érint. A családdá válásnak két útját a társadalom is jól ismeri: a saját ivarsejtekkel végzett lombikkezelést és az örökbefogadást. Van azonban egy harmadik út is -a donáció -, amiről sokan csak akkor hallanak először, amikor már úgy érzik, ez lehet az utolsó esélyük.

Donációról akkor beszélünk, amikor egy pár vagy egy nő adományozott petesejt, hímivarsejt vagy embrió segítségével vállal gyermeket. Magyarországon ez engedélyezett, de a hozzáférést erősen szűkíti, hogy nem tartozik a társadalombiztosítás által finanszírozott eljárások közé, és hogy szigorú jogi keretek között, kizárólag anonim módon történhet. Részben emiatt évente közel kétezer magyar pár fordul külföldi klinikákhoz.

Hogyan jutnak az érintettek a donációig?

Az interjúk során olyan szülőkkel beszélgettem, akik a donáció útját választották. A történeteikből kirajzolódott, hogy ide ritkán vezet egyenes út. A legtöbben hosszú évek és több sikertelen lombikprogram után érkeztek el a donációhoz, amikor a saját ivarsejtekkel már nem volt esély. A háttérben gyakran ott állt az életkor és a petesejtek minőségének romlása, néhány esetben pedig egy genetikai eltérés.

Visszatérő tapasztalat volt az is, hogy keveset tudunk a saját termékenységünkről. „Kevés az ismeretünk nekünk, nőknek a testünkről, a működésünkről. Én sehol nem tanultam ezt” – fogalmazta meg az egyik édesanya. A tanulás, a karrier és a biztos egzisztencia megteremtése sok életútban előrébb került, és mire a gyermekvállalás fókuszba került, az idő gyakran már szorított.

A döntés dilemmái

A donáció elfogadása összetett érzelmi folyamat, amelyben egyszerre van jelen a remény, a gyász és a hála. A szülők leggyakrabban a genetikai kapcsolat hiányától tartottak: vajon ugyanúgy fogják-e szeretni a gyermeket, kötődnek-e majd egymáshoz. Sokakban kérdéseket vetett fel az anonimitás is- az, hogy a gyermek soha nem ismerheti meg származását.

Az is visszatérő kérdés volt, miért a donációt választják az örökbefogadás helyett. A legtöbben azért, mert nem akartak lemondani a várandósság és a szülés élményéről. „Szeretném megélni, hogy én hozom világra a kicsit” – mondta az egyik anya. Az örökbefogadást emellett hosszúnak és kiszámíthatatlannak élték meg.

Külön súlyt kapott a születéstörténet kérdése. A szülők fontosnak tartják, hogy a gyermek megismerje a saját történetét, de az elmondás módja és ideje sok bizonytalanságot hordoz. És ott van a környezet is: a donációt övező tájékozatlanság miatt sokan bántó megjegyzésekkel találkoztak, ezért a történetüket gyakran csak a legszűkebb családdal osztották meg.

Amit a kutatások és a beszélgetések megerősítenek

A nemzetközi kutatások és az interjúk egybehangzó tapasztalata, hogy a donációval létrejött családokban a szülői működés nem marad el a többi családétól. A kezdeti félelmek a gyermek megszületése után jellemzően oldódtak: a szülői identitást nem a genetikai származás, hanem a mindennapi gondoskodás és az érzelmi kötődés formálja. „Sokáig bennem volt, hogy nem az én sejtemből van. Aztán amikor megmozdult a hasamban, valahogy minden a helyére került” – mesélte az egyik édesanya.

Ahol a kísérésre szükség van

Ez az út érzelmileg megterhelő, a pszichés támogatás mégis ritkán része a meddőségi ellátásnak – pedig az erre vonatkozó nemzetközi szakmai ajánlások már 2015 óta léteznek. A donáció Magyarországon még formálódó gyakorlat, amely a következő években egyre több emberi és társadalmi kérdést vet majd fel, emiatt egyre fontosabb lesz, hogy ezen az úton ne kelljen egyedül menni. Hogy legyen, aki érthetően elmagyarázza a folyamatot, és aki biztonságosan, ítélkezés mentesen ott van a döntések és a kételyek mellett is. A donáció nem csak orvosi kérdés,  legalább annyira szól érzésekről, veszteségről, reményről és újrakezdésről.